weblog – fodor janos – www.inaplo.hu

inaplo


Tér, idő, kötődések Hozzászólások kikapcsolva

Posted on szeptember 26, 2008 by fodorjanos

 

Tér, idő, kötődések. Változó hálózati tényezők a közművelődésben

Fodor János Ph.D.

Országos Közművelődési Telematikai Konferencia

2008 szeptember 25-26. 

Bevezető 

Összefüggő archívumok, tudáshálók webre-vitelekor továbbra is kérdés: megtartsák-e az anyag belső struktúráját, vagy lehetővé tegyék a közösségi testreszabást, átrendezést, cimkézést, más felületekbe idézést, open-API-t, stb. 

Elbizonytalanadó értékrendek, értelmezések:

  • bízzuk a kiválasztást, hitelesítést a közösségre – vagy tartsuk fenn a tudományos minőséget?
  • Taxonómia – folkszonómia – long tail: a statisztikai hitel összemérhető a tudományos hitellel, de létrejötte, generálódása mellékhatásokkal jár.
  • Hagyományos rádió vs Petőfi vs LastFM vs Genius: egynemű ízlés leképezése hasznos lehet töretlen hamgulatú zene-háttér előállításához.
  • A zeneipar csődje: nem a P2P, hanem az albumok számokra bontása: egynemű metszetek a „koncept albumokkal” szemben – értelmezhetetlenné válnak az előadó diktálta szerkezetek – ahogy a hagyományos kánonok.

A „profilgerjedés”, azaz az egyneműség, célközönségre szabottság nem egyértelműen kívánatos, befagyaszthatja az érdeklődési területet, kizárja az ízlést, gondolkodásmódot átformáló hatásokat. A jelenséget csak a mind tökéletesebb: „full-profil” alkalmazások orvosolhatnák: minél több adatot, minél speciálisabb, ránk jellemző profilt adunk meg magunkról, annál árnyaltabb eredményeket kapunk vissza a statisztikai profilegyezésekre, folkszonómiára épülő rendszerekből. 

Ez az út, az adatbázisok és felhasználók egyre árnyaltabb összekapcsolása veszélyes és kerülendő. Az identitáslopások, publikus adatok és aktivitások rosszindulatú felhasználása ma már mindennapos, cégek foglalkoznak az idővel kompromittálóvá váló adatok, fotók kitörlésével ifjúkorban felelőtlenül belakott közösségi terekből. 

Ha a közösségi web és folkszonómiára épülő szemantikus web előnyeit ki akarjuk használni, olyan tényezőkön, vagy azok arányán kell változtatnunk, amelyek nem gátolják a rendszer működését, de háttérbe szorultak a statisztikai hitelesítés uralkodóvá válása közben.

 

Mi okozza a problémát, miért vált a személyes kapcsolódás tényezője ennyire meghatározóvá a hálózati tájékozódásban?

Ismerősök véleményén kívül – a hagyományos, offline világban – mi hitelesítette, szavatolta az információk hitelességét, a választható kulturális események jelentőségét, a műalkotások értékét?

A weben mindenről, mindenhonnét, mindenkor rendelkezésre állnak információk.

Hajdanában el kellett zarándokolni egy „bölcshöz”, fel kellett keresni a könyvtárat, el kellett jutni az iskolarendszer adott képzési évéig egyes tudásszakaszokért. 

A hálózati hatékonyság ellentmondásos mellékhatásai azonban: a tér- és időzsugor. 

1. A tér szerepváltozása 

A hagyományos tájékozódáshoz képest (városi intézmények, helyek – közösségi terek) a statikus weben előbb egyenrangú honlapok, majd napjaink web 2.0 környezetében testreszabott hírcsatornák állnak rendelkezésünkre tetszőlegesen átalakítható kezdőlapokon, sőt készülékfelületeken. 


  • A szerteágazó dokumentum-strukturákon bolyongás élményét jórészt leváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata.
  • Könyvtárak labirintusa, térélménye helyét átveszi a monitornyi kezelőfelületbe integrált hatékony keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, saját ízlést kiszolgáló feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom, mely összesűríti a felhasználók igényeire szabott nézetekbe a különböző hálózati archívumokból leszűrt, kivonatos információkat.
  • A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozást meghatározza a napi rutin, ez dönti el, miből indul ki, s hol hagyja el a felhasználó azt, amit eleve a sajátjának tart – érdeklődése, kötődései vagy kutatási területe belső körét -, s mi felé mozdul el.
  • Számolni kell azzal, hogy ha e hatékonyan tömörített interfészben a választékot - visszajelzéseivel – az átlagolt tömegigény formálja, kiszorulhat belőle mindaz, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű.
  • S ha a felhasználó elhelyezi magát az otthonosan ízlésére és közösségi terekben rögzített aktivitásaira szabott pozicióban: adatbázis-vetületek, kultúravetületek, webnézetek gráfjában, onnét nézve a tudás eredeti kontextusa elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami végül eljut hozzá.

 

Túl komplex ismeret-együttes a tudományterületek, életművek, eszmeáramlatok belső, eredendő összefüggésrendszere, értelmezésük előképzettséget, egyirányú elmélyülést igényel, s ha nincs különös motiváció (és/vagy idő) mindez elmaradhat, elvethető, összekeveredhet – tévesen – a kanonizált értékrendek elutasításával. 
 

2. A személyes kapcsolat és a kontextus mellett az információt az idő tényező hitelesíti. 

A „miért fontos” „miért értékes” alapja hagyományosan a kronológikus szemlélet: hatások, időbeli összefüggések – erről szól a tudomány: az előzményekre épít, a hatásokat kutatja, legyen szó irodalomról, rocktörténetről vagy matematikáról. 

A web viszont döntően „jelenközpontú” – a hálózati kommunikáció maga is az:

  • blog, chat, twit, sőt, az e-mail és sms is: azonnali választ remélünk, s megbántódunk, ha csak másnap reagál a címzett.


  • Ám a webtartalom egészét tekintve is nyilvánvaló: nem az előző nemzedék tudása az érték, csak az eredmények, melyek már bármikor elérhetőek. Beépül, jelen idejű, ami a múltban keltezett.
  • Nincs külön eszköztárunk a múlt mélysége felé – ugyanúgy keressük, mint a jelent. A „régi” így a „rendezetlenebb” a “körülményesen elérhető” szinonimája, a jelen csökevényes részhalmaza.
  • A hálózati közegben tájékozódva a pontszerű, eseti élményszerűség a jellemző. Értelmetlennek tűnhetnek a tartósan egy irányú, huzamos elmélyülést igénylő ismeretszerzések.  A “kicsit tudás” lehetősége pedig kevéssé motivál továbblépésre.
  • Annak tudata, hogy az elérhető információk minden területet lefednek, azt az illúziót kelti, hogy elég, ha az, akinek ismernie kell – akinek élvezet -, műveli egyes területeit. S mert a távolabbi tudásgráfok leszüretelése, kivonatolása mind tökéletesebb, elég eligazodni az általuk termelt másodlagos információk legfelső szintjén (elég a Wikipédia szócikk, apróbetűs részek nélkül).

 

Ha a közösségi weben a hagymányos tér-idő alapú tudásszerkezet és értékrend nyomait keressük, hamar eljutunk az érdeklődési körök szerint szűkített hálózati közösségekbe, ahol olyan, párhuzamos világot építenek (fanclub, fantasy, szerepjáték), melynek belső kapcsolatait örömmel fedezik fel, s amely belátható léptékű, reálisan birtokolható. A lineáris iskolai tananyaggal ellentétben tehát élvezetet nyújt, saját, birtokolható, komplex világ-élményt. A befogadható, lezárható, ismerős lépték egyben biztonságot ad, elhatárol a kaotikus, megismerhetetlenül szerteágazó külvilágtól. 
 

3. De épülhet-e vonzószemélyes biztonságtudatot adó, módszeresen felépített retrospektív háló akárcsak a kortárs magyar kultúráról?  

Automatikus-organikus, spontán: – motiváció hiányában – nehezen. 

Hiszen hol tartunk most a közösségi tér- és időfeltárásban?


  • Az utóbbi idők hálózati aktivitásaiban egyre erősebb az idő és tér feltérképezésének igénye.
  • Hazai példa lehet a  Múlt-kor portál, bár a közösségi aktivitás szerepe ott csekély. Láthattunk azonban flickr-mashup-ot az egyidőre datált fotók megjelenítésére, megemlíthető az Ongo rendszer, vagy a google map, s általában a geotagging, az info-darabok ellátása földrajzi lokációs metaadatokkal: az első fontos lépések ezek, de a kronológiára, lokalizálásra épülő alkalmazások még gyerekcipőben járnak – az összefüggések kimutatása nem alkot összefüggő hálót, nem ad vissza egybefüggő teret, időélményt.
  • Vannak közösségi katalógusok és wikipédia lexikon szócikkek, továbbá pontszerű dokumentumok, képek tömege, primér cimkék teremtette összefüggésekkel, néhány retro-topik áttekinthetetlen, lineáris tudáshalmaza – mindez jelzi ugyan az igényt, de a kezdeményezések elvesznek a részletekben.
  • A Wikipédia, mint az “egyetlen lexikon” privilégiuma a teljességre törés és módszeresség. De nyilván nem tudjuk meg belőle, hogy mi történt egy adott időpontban egy “szócikkre érdemes” színházban, vagy az F.M.K.-ban 1985. szeptember 25.-én.
  • Hiányoznak tehát a célalkalmazások, az egységesítés, a kapcsolati hálók és archívumok egységes adatbázisba kapcsolása, kétséges a közösségi aktivitás motiválása is.

 

Vegyük észre: a web új médium. A felkerült információ sokáig „egy dimenzióban”, egy síkban is megfért, pusztán a linkekkel is tematikus hálót alkotva. A teret, időt leképező strukturák már megjelentek olyan sematikus, egyszerű világmodellekben, mint a fanclub-fantasy-szerepjáték közösségek webtartalom-gráfjai. A nagyobb léptékű, kultúrákat leképező információ-halmazok azonban inadekvát, „kiterített” és szétszórt állapotban érhetőek el, ha egyáltalán elérhetőek. Szükségszerűen aránytalanok és képtelenek teljessegükkel hatni, alátámasztani, hitelesíteni új közleményeket, állításokat, értékítéleteket. Szükség van a rendszeres, kronologikus és lokális – így forrásértékű – adatfelvitelre, hogy a weben a globális közösségi aktivitás, a folkszonómia valós tudást és hiteles összefüggésrendszereket generálhasson. 

 

4. Lehet-e feladata a közművelődési-tájékoztató aktivitásoknak e folyamat gyorsítása?

Lehet-e ajánlásokat tenni annak érdekében, hogy web 2.0-ás közegben a közművelődési tájékoztatás hozzájáruljon – legalábbis a mindenkori jelen – közösségi hálóként archíválására?

Könnyű összekeverni

  • a munkát, alkotást (azaz a jelenből jövőbe mutató aktivitás)
  • a tájékoztatással (művelődésről, közművelésről)

Minden intézményi blog újrakezdés, s a programajánlók önmagukban értelmezhetetlenek a programokat nem ismerőknek

Rendkívül fontos tehát e két aktivitást tudatosan különválasztani és összekapcsolni. 

    1987-ben, mikor egyetem előtti munkahelyemre, az OSZK Kötelespéldány Osztályára ládaszám hozták a sörös cimkéket, hitetlenkedtem, vajon mennyi értelme van archiválásuknak. Néhány éve blogok sora foglalkozott az évtizedekkel korábbi tárgykultura gyűrött relikviáival, lelkes hozzászólásokkal övezve. 

Csak a tudomány által használt forrásadatbázisok funkciójukból eredően motivált következetességével (nyomtatványtár, levéltár, könyvtár), módszerességük hitelével és a kommentálhatóság keresztezésével lehet elérni, hogy kis lépésekkel, mindennapos archiválási folyamatok átértelmezésével, felépülhessen az időben és térben hitelesítő hálóréteg. 

Kulcsszerepben azok vannak, akik a tájékozódás, identitáskeresés lehetőségeit biztosítják a mindenkori jelenben. 

Míg a könyvtár nyomtatványokat, kiadványokat tehát végtermékeket, összesített eredményeket rak egymás mellé, s képez belőlük átfogó, de egymás mellé rendelőgyűjteményt, addig az élő, zajló kultúra, tudomány, művelődés szervezői és helyszínei lokálisan és időben feltárva rögzíthetik az eseményeket, háttérként szolgáltatva saját archívumukat jövendő eseményeikhez.  

  • Az aktuális rendezvényekről gyakran csak általuk készülhet archiválható dokumentáció,
  • leginkább ők számíthatnak a befogadás, a hatás helyhez kötött visszajelzéseire,
  • s lehetnek képesek e személyes kötődéseket is archiválni.

 

A közművelődési tájékoztatás a közösségi hálózati közegben a legfontosabb forrásdokumentum-termelővé válhat.  

Rendkívül fontos lenne tehát, hogy minden egyes közművelődési intézmény

  • honlapján, webprojektjeiben külön-külön (lokális egyediségéhez kötve) archiválja működését leendő programjai háttereként csakúgy, mint
  • az időben, térben ma még hiányként-igényként érzékelhető hálózat-rétegződés táptalajaként.
  • A nulláról induló kronologikus adatbázisokkal ellentétben ki lehet és kell használni a személyes élmény, emlékek, kötődések motiváló erejét, s teret kell adni a
  • kommentekben, címkézésben megjelenő közösségi aktivitásnak
  • A kronologikus és térben meghatározott eseménysorok dokumentációi a legkisebb léptékben is pótolhatatlanok, utólag reprodukálhatatlanok!
  • A térben távoli, időben párhuzamos dokumentációkra épülő összefüggésrendszer pedig nélkülözhetetlen alkotóeleme a hagyományos kánonok szerepét is pótló, részben átvevő új közösségi tudásnak.

 

Személyes kötődéseknél objektívebb, megbízhatóbb módon csak ez a tudásbázis biztosíthatja annak lehetőségét, hogy a tájékozódó, identitását kereső ember

  • hitelesként elfogadott információ alapján,
  • korszerűen/hálózatszerűen rögzített történetek ismeretében,
  • önálló döntéseket hozhasson a hálózati közegben.

Archívum és identitás Hozzászólások kikapcsolva

Posted on november 18, 2007 by fodorjanos

Az Archívum identitása – az identitás Archívuma

Elhangzott a Német-Magyar Filozófiai Társaság, a Konrad-Adenauer Alapítvány, a Kodolányi Főiskola és az Alexander von Humboldt Alapítvány
TÖRTÉNELEM ÉS ÖNAZONOSSÁG – A MODERN IDENTITÁS A FILOZÓFIAI HAGYOMÁNY ÉS A KLASSZIKUS IDEALIZMUS SZÖVEGÖSSZEFÜGGÉSÉBEN [GESCHICHTE UND IDENTITAET - DIE MODERNE IDENTITAET IM KONTEXT DER PHILOSOPHISCHEN TRADITION UND DES KLASSISCHEN IDEALISMUS]
című konferenciáján (2007. november 9-10) a Kodolányi Főiskolán, Budapesten

 

A hálózati közegben identitását kereső, kötődéseit alakító, vagy épp vonzások és elköteleződések rabjává váló felhasználó két alapélménye az azonnaliság és az archíváltság. A webtartalom folyamatos bővülésének forrásai, fórumbeszélgetések, blogbejegyzések, adatbázisba kerülő digitalizált tartalmak megjelenései és a közöttük szövődő, egyre összetettebbé váló kapcsolatrendszer élettelivé és jelenidejűvé teszik a virtuális közeget, miközben végtelen tudásarchívumot generálnak. Viszonyulási mozgásterünk e tudásarchívumhoz a technológiai fejlődés függvényében változóban van – s nem feltétlenül jó irányban.
Amióta az emberi tudást archíváljuk, a tudástár (tipikusan “könyvtár”) a művelt emberek identitását meghatározó motívumává vált – évszázadokon át, a főúri könyvtáraktól napjaink házikönyvtáraiig.
A könyvtár, mint tudásarchívum, viselte gyűjtője személyiségének lenyomatát s meghatározó lehetett birtoklója identitástudatában. Magánkönyvtárként akár név szerint azonosíthatóan, de közkönyvtárként is, összeállítása a feltételezett művelt, vagy tudós szakember értékrendjét, az “általános műveltség” kívánalmait tükrözte, s mint hely és fogalom, mindenkori fontos élményévé vált az ezzel azonosuló, a műveltséget vagy tudományt identitása részeként megélő embereknek.
A könyv-objektumok halmazát az összerendező rálátás, birtoklás illúziója fogta össze tudás archívummá.
Hiszen a könyvek maguk valóban, információ-gócok a nagy entrópiában, értékük ez a valószínűtlen sűrűség, amit beleérzünk a szertartásban is, ahogy fellapozzuk, s belekerülünk az információ, a tudás sűrűjébe, vagy egy művészien archívált történet, elbeszélés sodrába.
De a könyvtár, mint könyvekből szervezett egész, nyilvánvalóan mesterséges konstrukció, általánosító, erőltetett hierarchiák, lényegtől távoli metaszint jellemzi meghatározottságát (pl: mit rakjunk azonos polcra, milyen ismérvek szerint sorakoztassuk a róluk szóló cédulákat).

A gyűjtemények rendezése másodlagos, praktikus feladat volt, az igazi házikönyvtárak rendezetlensége, ötletszerű elrendezése követhette tulajdonosának szétszórtságát, műveltségének, tudásának organikus fejlődését, a tulajdonos identitása egyben könyvtára identitását adta.

A digitális archíválással és a dokumentumok, adatbázisok hálózati összekötésével azonban a tudásarchívumok szerepe gyökeresen megváltozott. A rálátás lehetősége illúzióként is megszűnt, az egyedi összerendezési, válogatási megfontolások háttérbe szorultak, hiszen a hálózati összekapcsolhatóság formálisan egyetlen, globális archívumba olvasztott minden megosztott dokumentumot az identitásukat vesztő részarchívumokból.

Előtérbe került viszont a kompabilitás, a globális átjárhatóság, az eligazodás esélyének egyenlősége, a teljes tudásarchívum rendezésének vágya – valójában mindaz, ami a könyvtárosok, archívumrendezők célja és feladata volt a múltban a birtokolt, személyekhez, identitásokhoz köthető gyűjteményekben. De a könyvtári rendezési elveket át kellett értékelni, s a globális könyvtárra alkalmazni.

Tudjuk, hogy a könyvtárosok mindenkor azt tették, amit tehettek: a maximális szerves egésszé rendezéssel foglalkoztak: a leghatékonyabb módon közelítették az információs objektívhalmaz rendezettségét a tudásarchívum illúziója felé. Ha egy példány volt minden könyvből, hát elvágták az asszociációs gráfokat a gyengébb pontokon, s a legerősebb irányvektor mentén rendezték polcra a könyveket. A katalógusrendszerek, az osztályozási rendszerek fejlesztésével mind több él leképezhetővé vált – eljutottunk egészen a gép nélkül áttekinthető komplexitás határáig, majd a számítógép megjelenésével, a géppel feldolgozható jelentésgráf-mennyiség határáig is, ahol ma, bizony megrekedtünk.

A megtorpanás oka könnyen belátható.
Az archívumok rendezésének három lehetséges szempontja minden korban

  • a mű, (tartalomelemzés, besorolás)
  • az alkotó (életmű elemzés)
  • vagy a befogadó felől (igények, ízlés, célterület) kínálkozott.

Nagyobb gyűjtemények esetében azonban egészen napjainkig természetes választás volt, hogy elsődleges rendezési, osztályozási ismérvként az alkotást vizsgáltuk: a tudásegység formátumát, információtartalmát, témájából és megközelítési módjából eredő kapcsolatrendszerét.
Lehetett másodlagos szempont az alkotó és kapcsolatrendszere (kerülhettek egymás mellé a nyugatos szerzők kötetei – szociográfiák, regények, versek vegyesen), s bár az olvasó (olvasóközönség) visszajelzései, a birtokló (célközönség) ízlése, érdeklődése meghatározta az archívum gyűjtőkörét és az egységes keretek között tárolt állomány összeválogatását, magában a könyvek katalogizálásában, mint rendezési elv csak harmadrendben érvényesült.

***

Napjainkban mégis azzal kell szembesülnünk, hogy a globális digitális archívum rendezésének legfőbb elvévé ez a harmadik szempont, az olvasói, felhasználói választás, a kötődés, elköteleződés válik. Mintha a házikönyvtár-gyarapító attitűd visszakövetelné, az egyéni ízlések és vágyak visszavennék gyűjteményformáló, válogató szerepüket a globális információ-tömeg privát metszetekre bontásával, s jobb híján ez a szegmentálás válna a teljes rendezési rendszer alapjává.

Az áhított szemantikus web megvalósulásának feltétele ugyanis a tömeges, teljesen automatizálható feltárás, a statisztikai módszerek alkalmazhatósága és az azokon alapuló rendezhetőség. Az automatizmus pedig csak ott jöhet létre, ahol egységes, szabályozott keretek között archíválhatóak választások, döntések, minősítések.

Tim Berners-Lee felkínálta ugyan a lehetőséget a META adatok dokumentumba építésére, de nem tette azt kötelezővé. Ha minden digitális objektum önmagát osztályozná, helyezné információtartalma alapján a globális tudásarchívum kontextusába, az alkotás-prioritású gépi besorolás gyerekjáték volna. De közreadóiktól az önkéntes, szakszerű kulcsszavazást, metaadat-megadást elvárni – kötelező szellemi többletmunkaként – képtelenség.

A web fejlődésének kezdeti szakaszában épített katalógusok, tematikusan rendszereztt linkgyűjtemények egész sora szolgálta tájékozódásunkat – a befektetett retrospektív feltárómunka azonban szélmalomharcnak bizonyult, az archívum bővülési ütemével nem lehetett lépést tartani. A dokumentumok tartalmának tömeges és automatikus feltárása utólag csak nyelvstatisztikai alapon lehetséges, gyenge hatásfokkal.

Az második szempont, az alkotó központú rendezés, a megnyilvánuló, hitelesítő személy és kapcsolatainak feltárása ma már lehetséges, ám retrospektív alkalmazása a dokumentumfeltárásnál is nagyobb erőfeszítést igényelne.

Tiszta, dokumentált párbeszédtereken, például fórumokon (ahol persze minden írott megnyilvánulás egyben szerepjátszás is) a tudásarchívumot bővítő megnyilvánulók kapcsolatrendszere szabályozott keretek között archíválódik:

  • elérhetők az alkotó aktivitásának nyomai,
  • gondolatai különböző témákban,
  • adatlapja összekapcsolhatja véleményeit egyéni honlapjával,
  • s napjaink közösségi szolgáltatásai már személyes kapcsolatrendszerét is rögzítik.

Az alkotó és véleményező, osztályozó egyének megnyilvánulásainak összekapcsolása és automatikus feltárása a közeli jövőben megvalósul, s rendezési elvként alkalmas lesz a mostantól keletkező művek, wiki-publikációk és webes környezetben keletkező dokumentumok rendezésére. A múltban keletkezett tudás alkotóira azonban retrospektív módon csak úgy alkalmazható, mint a befogadó-véleményező aktivitás súlyozási eszköze.

E harmadik, befogadó, véleményező szempont az a tömegesen, jelen időben aktív minősítő folyamat, mely valóban automatizált ellenőrzés alá vonható, mérhető, s irányultsága egyben retrospektív érvényű is.
Korai felhasználása a dokumentumok közötti linkelő aktivitás statisztikai feltérképezése volt, a Google felemelkedését jelentő háttérelemzés bevezetése, mely részben megszabadította a Webet az egyirányú kapcsolatok fogságából, s közelítette a Ted Nelson által megálmodott Xanadu-rendszer korai hipertext utópiájához.

A Google sikeres site-ranking algoritmusának bevezetése után alig pár évvel pedig már azt látjuk, hogy a közösségi web, az úgynevezett Web 2.0 technológiája megteremti a feltételeket a linkelésnél sokkalta finomabb minősítő gesztusok archíválására és automatikus feldolgozására. A felhasználók, olvasók, befogadók cimkéznek, választanak, személyes nézeteket, metszeteket formálnak a globális tudásarchívumból.

E szabályozottan, adatbázisokban archíválódó választások összegezhetőek, összevethetőek személyes profiljukkal, akár levelezésük szókészletével, s felhasználhatóak a hasonló profilú felhasználók igényinek, kérdéseinek megválaszolásában csakúgy, mint a reklámok hatékony címzésében. Kialakulóban van tehát az identitások archívuma, az identitásegyezéseken alapuló hálózati információfeltárás.

Milyen archívumélmény jellemzi ezt a felhasználó/olvasó központú rendszert?
A szerteágazó dokumentum-strukturákon bolyongás élményét jórészt leváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata, könyvtárak labirintusa, térélménye helyett a monitonyi kezelőfelületté integrált hatékony keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, saját ízlést kiszolgáló feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom, mely összesüríti a felhasználók igényeire szabott nézetekbe a különböző hálózati archívumokból leszűrt kivonatos információkat.
A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozást meghatározza a napi rutin, ez dönti el, miből indul ki, s hol hagyja el a felhasználó azt, amit a sajátjának tart – érdeklődése, kötődései vagy kutatási területe belső körét -, s mi felé mozdul el.

Számolni kell azzal, hogy, ha a választékot – visszajelzéseivel – az átlagolt tömegigény formálja, kiszorulhat belőle mindaz, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű.

Ha a felhasználó elhelyezi magát az otthonosan ízlésére és közösségi terekben rögzített aktivitásaira szabott adatbázis-vetületek, kultúravetületek, webnézetek gráfjában, a tudás eredeti kontextusa elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami megmarad belőle.
A tartalmak, tudományterületek, életművek, eszmeáramlatok belső, eredendő kontextusának megismerése, érzékelése ugyanis túl komplex ismeret-együttest, előképzettséget, egyirányú elmélyülést igényel, s ha nincs különös motiváció és/vagy idő, mindez elmaradhat, vagy elvethető, összekeveredve – tévesen – a kanonizált értékrendek elutasításával.

A taxonómiával szemben előtérbe került folkszonómia előnye tehát egyben hátrány is: statisztikai alapon összegez és emel rendező elvvé spontán minősítő gesztusokat. Hiszen a gond nem is a “tömeg nem tévedhet” elv megkérdőjelezhetősége, hanem sokkal inkább az, hogy a profil-szinten generált identitásegyeztetés és témaegyeztetés összekapcsolása egyfajta “gerjedést” eredményezhet.
Lépten-nyomon ízlésünk, kötődéseink, választásaink köszönhetnek vissza, s zárhatnak változatlanságba. A globális visszacsatolásra épülő információs szolgáltatás egynemű, pszeudo-rétegződést idéz elő, a rendszer szükségszerűen szűri, elnyomja a nagy információtartalmú variációkat az egyezések javára.
Ha tehát ideálisnak azt tekintjük, hogy egyezések után kutatva, de a különbségek fényében találjuk meg saját identitásunkat, tartanunk kell attól, hogy a közeljövő hálózata – mint közösségi térbe oltott tudásarchívum – ezt inkább fogja gátolni, mint segíteni.

Ma már tudjuk, hogy a zeneipart sem maga a fájlmegosztás teszi tönkre, hanem az archívumok atomi elemekre bonthatósága: a zenei album, mint dokumentumegység, nem létezik többé. A hangulati, ízlésfüggő kategorizálás végtelen változatosságú, de egynemű archívumokat generál.
Ha a rálátás illúziója fogta össze tudásarchívummá a könyv-objektumok gyűjtményét, s ha ez az illúzió elveszett, mást kell keresni helyette: a személyes hitelesség kínálkozik mintaként, abban az értelemben, amiként a könyvtárak ideje előtt, az írásbeliséget megelőző szájhagyomány korában biztosította a dinamikus tudásarchíválódást.
A teljes emberi identitások gyakorlattá váló leképezésének mintájára, részarchívum-, tudásterület-identitás erősítő megoldások kerülhetnek előtérbe.
Az összekapcsolt források, profilok és befogadói közreműködés mátrixában egy-egy tudásterület a személyes profilok egyediségéhez hasonlóan válhat a háló
önmagában érvényes metszetévé, működőképes, vonzó, élő archívummá.
A kapcsolódó tudás-forrás szerint lehet ez az archívum

  • személyes-hálómetszet,
  • blogként egy megélt élmény, vagy élménysorozatban kibontakozó identitás komplex, nyilvánossággal megosztott lenyomata
  • vagy akár “az irodalom” a maga teljességében,
  • “egy könyvtár”,
  • “egy szórakozóhely”,
  • vagy fizikai térben is összejáró közösség otthona,

mely mind-mind ugyanolyan komplex önmagában, mint egyetlen személyiség, s ez a megjelenített, feltárt komplexitás adja hitelét, képes dacolni a kompatibilitás lebontó igényével.. Az archívált tartalmat a hálózati aktivitásokat befogadva, s azoknak megfelelő komplexitással kell szolgáltatni. Lehetővé kell tenni az adatok, eredmények, publikációk továbbáramlását, különben az alkotóktól függetlenül következik be:

  • szemléznek blogok a híreinkből, kontextusukból kiragadott publikációinkból,
  • cimkézik átlagolva, egyszerűsítve mindazt, amiről tudjuk, hogy bonyolultságában izgalmas.

Ha a tudás archíválói el akarják juttatni a tömegekhez – a lehetséges maximális számú befogadóhoz – mindazt a komplexitást, mélységet, értékes összefüggésrendszert, melyet átlátni és feldolgozni képesek, akkor nekik kell úgy elérhetővé tenniük azt, hogy

  • komplexitásához adekvát korszerű szolgáltatások épülhessenek rá,
  • hogy minden ízében részévé válhasson a hálózati adatáramlásnak,
  • hogy ne legyen érdemes egyszerűsíteni,
  • vagy egyszerűsítve is magában hordozza bonyolultsága ígéretét.

A webtartalom legértékesebb tulajdonolható kincse a hitelesítés sajátként-birtoklása marad: a rálátás, a saját (szakterületi) tudásból, élményből fakadó tapasztalat, a szakszerű adatfeldolgozás, a profi adatbázis összekapcsolási metódus, és a legadekvát lekérdezési lehetőségek definiálási képessége.

Ez biztosíthatja az egyes tudásarchívumok identitását az identitások archívumában.

 

2007-11-10

Fodor János Ph.D., ELTE BTK

in4 előadás – írott változat Hozzászólások kikapcsolva

Posted on május 31, 2007 by fodorjanos

Szolgáltatások és igények – a szükséges komplexitás


A Web 2.0 kapcsán első asszociációnk a közösségiség, a felhasználó aktív részvétele. Kétségtelen, a legfontosabb és leglátványosabb változások jellemző kulcsszava ez. Ezt a konferenciát azonban az EMIR irodalmi adatbázis fejlesztése során érintett problémák ihlették, s az EMIR egy épített, tervezett adatbázis-szolgáltatás. Ezért szeretném e gondolatmenet kiindulópontjaként a közösség helyett a Web 2.0 másik fontos kulcsszavát, az “adatbázist” választani.

Jogosak ugyanis a kételyek, s érthető a gyakran homályos, amorf Web 2.0 definíció: a Web 1.0 tipikus közösségi adatbázis-szolgáltatásaiban, a fórumokban megvolt, fellelhető volt mindaz, amire a mai Web 2.0-ás szolgáltatások építenek. Ismeret felhalmozás és megosztás, chat-szerű jelenlét-jelzés, rég nem látott ismerősök, iskolatársak felkutatása, napló-topikok, fényképbemutató-, sőt értékelő topikok. A nagyobb fórumrendszerek felvették látogatóik érdeklődési körének domborzatát, a témák és a hozzászólók aktivitása ott sűrűsödtek, ahol igény volt rá, s gyakorlatilag minden mai szolgáltatásról kimutatható, hogy a fórumokban jelentkező hálózati közösségi igényekre tökéletesített, célorientált alkalmazás.

Mert a one-fit-for-all közösségi tér nem lehet minden célra tökéletes. Kiküszöbölendő a fogyatékosságokat, a linearitást, a visszakereshetetlenséget és rendezetlenséget, az esetleges topikcímek és tartalmi redundancia frusztráló problémáit, a Web 2.0 az internetes tartalmak átfogó adatbázisba rendezéséről, a publikálás dinamikus, összekapcsolható rendszerekbe tereléséről szól. Hiszen adatbázisként volt értelmezhető már a honlapok statikus rendszere is – relációként a linkekkel -, ám a statikus Web a hipertext idea forradalmisága ellenére nem hatolt, s nem is hatolhatott sokkal mélyebbre, mint dokumentumok relációinak egyirányú definiálhatóságáig, s a jelentések, gondolatok, asszociációk hálóját átfogni, azt frissen tartani túl merevnek bizonyult.

A fórumokban rejlő lehetőségek, és az adatbázis alapú tartalomszolgáltató rendszerek összekapcsolásával napjainkra kiteljesedőben van a mindenki számára elérhető és természetes publikálás; automatikus frissüléssel, kereséssel, „wysiwyg” szerkesztéssel fórumok helyett wikiken, honlapok helyett adatbázis alapú blogokon, vagy a passzívabb, névjegy-szerű jelenlét lehetőségével a közösségi hálózatok adatlapjain. A formálódó új webtartalomban a relációkat profilok, döntések, választások statisztikai hasonlósága határozza meg, s könnyedén vizionálhatunk ízlésünket „kitaláló” tévéadásokról, vagy baráti köröket szervező szolgáltatásokról.

Amikor 2002 környékén megismertem az EMIR koncepcióját, szinte riasztónak tűnt a maximalista elképzelés, az irodalom filológiai felbontású megközelítése és webrevitele. Kétségesnek tűnt, szükség van-e ennyire komplex adatbázisra, de a negatív példák, a statikus weboldalakon kereshetetlenül sorjázó értékes adatok indokolták a tervezők nagyszabású terveit. Miért ennyire zárt, miért nem lehet minden szempontból lekérdezni, testre szabni, hozzászólni, vitakört alakítani, így nem motivál! S a mai napig, miközben összefüggő, minden elkülöníthető információjában csereszabatos adatbázissá kezd összeállni a hálózati tartalom, továbbra is láthatunk komoly költségvetéssel elkészült, elszomorítóan retrográd megoldásokat.

Mert, ha leül egy asztalhoz egy irodalmár (vagy bármely tudományterület szakértője), egy programozó és talán egy hálózati kommunikációban, webes fejlesztésekben jártas „webszakértő”, bizony ritkán értik meg egymást. A kommunikáció nehézkes, az együttműködés, s főleg az eredmény kétséges, mert a megrendelő nem látja át a lehetőségeket, a programozó nem tudja kitalálni az igényeket, a “webszakértő” pedig nem érti az adott terület sajátos szerkezetét.

Rossz esetben győz a megrendelő, a programozó elvégzi a megrendelt munkát, a webszakértő pedig elkullog, s a többi webszakértővel találkozva együtt bosszankodnak az eredményen, ami egy önmagában érvényes, épphogy csak kereshető dokumentumtár.

S valóban, hány embert érdekelhet egy szakterület mélyszerkezete – érdemes-e rengeteg munkát befektetni az adatbázisba, ha a megvalósult kompatibilitás jegyében úgyis széthordja a felszínes közérdeklődés, s más logó, más zászló alatt, más kontextusban mutogatják az eredményeket? Inkább legyen nehezen hozzáférhető, egyszerűen feldolgozott, csak a területen amúgy is jártas szakembereknek értelmezhető: akit érdekel, úgyis rászánja az időt.

S ijesztő lehet felmérni, hallani és megérteni, hogy a szemantikus Web kialakulásának – akár folkszonómia, akár takszonómia felől közelítünk –, alapvető feltétele az adatstruktúra szabályozottsága, az információegységek atomrabontása, s a kontextus kialakításának felhasználóra bízása.

A szerteágazó dokumentum-struktúrákon bolyongás élményét jórészt leváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata, a kezelőfelületté integrált keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, saját ízlés szerint kialakított tartalmú feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom, mely összesűríti a felhasználók egyedi nézeteibe a különböző hálózati forrásokból leszűrt kivonatos információkat. A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozást meghatározza a napi rutin, ez dönti el, miből indul ki, s hol hagyja el azt, amit a felhasználó sajátjának tart – érdeklődése belső körét –, s mi felé mozdul el. A választékot a formálódó rendszerben átlagolódva determinálja a tömeg, s valamiféle szakértői rendezettség, de kiszorulhat az, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű. Ha a netpolgár esetleges ízlésre és közösségi terekre szabott adatbázis-vetületekbe, kultúravetületek, webnézetek gráfjaiba helyezi magát, a tudás eredeti kontextusa elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami megmarad belőle. A szakértők által teremtett tartalmak belső kontextusának megismerése, érzékelése túl komplex ismeret-együttest, előképzettséget, egyirányú elmélyülést igényel, s ha nincs különös motiváció, elmaradhat. A folkszonómia, tömegvélemény átlagoló erejével feltárt információktól tehát sokan, némi joggal, a középszer eluralkodását várják.

*

Ahhoz, hogy egy szakértői munkával, fáradtságosan előkészített szakterületi adatbázis-szolgáltatást hatékonyan és mégis teljes gazdagságában megőrizve kapcsoljunk ebbe a kivonatolva leegyszerűsítő, testreszabhatóságra és tömörségre törekvő rendszerbe, meg kell keresnünk a mechanizmus mozgatórugóit, a kontextusigényt szervező, komplexitást generáló erőket. Hol és mi kapcsolódik össze ezeken a tematikus helyeken, moduláris grafikus interfészeken, közösségi aktivitási színtereken, s milyen felhasználói igények mentén?

A.     Az identitás / otthonosság igénye:  intimszféra, térélmény (saját tér otthonossága), időélmény (saját idő, aktivitás-archívum, mint identitás) forrásválogatás (RSS feedek választása).
tipikus aktivitás: elkülönítés, kisajátítás, domesztikálás

B.     (+A) a saját/ a birtoklás / a hatalom tudatának igénye (kapcsolati hálók, tudás gyűjtemények) jelenlét-készség, annak birtoklása, gyűjtés és választás.
tipikus aktivitás: a felhasználó döntéseivel és felhalmozott javaival profilt szolgáltat magáról: nem tudatos hozzáadás

C.      (+ B + A)  (egyéniség + az Egy default mű szerzőként birtoklása: A+B=C pl. wikipédia) Része lenni / összeadás, segítés, teremtés, előremozdítás:
tipikus aktivitás: tudatos hozzáadás, használva az erre szervezett struktúrákat, adatbázis alapú tartalomszolgáltató rendszereket

D.     A rendszer csúcsa lenni / kreativitás, kitűnés, siker, karrier-üzlet-képesség, ügyesség bizonyításának igénye:
tipikus aktivitás: a felhasználó maga is szervezővé válik (programozás,  ráépítés-mashup, vállalkozás, struktúrateremtés mások aktivitásának / A+B+C aktivitások felhasználására)

 

A pontosabb célkép felé haladva tekintsük át, mit kapcsolnak össze a felsorolt, komplexitást generáló magatartásokra és igényekre épülő, szervezett WEB 2.0-ás szolgáltatások:

  • felhasználói profilok, választások összekapcsolása szolgáltatás-felhasználók lenyomataiból (kereséshez, “targetáláshoz”, Web-intelligencia statisztikai alapon, önkéntes – vagyis nem tudatos – nyersanyagtermelés a szemantikus web-aktivitásokra, profilokra épülő megvalósításához)
  • felhasználói tudatos input alapján termelődő adatforrás: “adatbázis-mederbe” terelt kooperáció (már a fórum, mint első megvalósulás,  – majd üzleti modellek (Amazon.com) – blog – wiki – wikisearch (statisztikai intelligencia))
  • szakérők teremtette adatforrás bekapcsolása (digitalizálás, lebontás, XML, taxonomia) a csereszabatos adatbázisok kooperációjába

 

Látnunk kell, hogy ezek a teremtett szolgáltatások “lekérdezési felületek” az adatforrások és a felhasználói kommunikációs csatornák között, metszetei az átjárhatóvá tett, atomizált információk áramlására bomló hálózatnak. Mai divatos kifejezéssel: mash-upok, melyeknek megalkotásában inkább az ötlet dominál, munkaként létrehozásuk csak töredéke a felhasznált adatbázisok, felhasználói tömegek információ-bevitelre szánt munkaóráinak. S nem is képviselnek olyan megnyugtató, megalkotott értéket, mint korábbi beidegződésünk szerint egy honlap, webhely. Ugyanazokra a forrásokra bármikor készülhet újabb, jobb ráépülő szolgáltatás, mely elcsábítja a felhasználókat.

Mi biztosít értéket, mibe érdemes munkát fektetni tehát? Mennyire érdemes egy teremtett szolgáltatást komplex rendszerként megtervezni és kidolgozni? Milyen célt érdemes kitűzni?

Míg a Web 2.0 döntő újdonsága a közösség, s még inkább az imént osztályozott közösségi aktivitások eredményeként teremtődő statisztikai hitelesítés komplexitása, egy adott információszolgáltatás komplexitását a szakértői hitelesítés igénye határozza meg: nagy adatbázisoknál a szakmai hitel ugyanúgy közösségi elvárás, ahogy egy tudományos munkánál a tudományos közösség igényli a hivatkozásrendszert. De egy blogger élményeinek közlésekor – azaz adatbázisba öntésekor – is döntő a személyes, saját tartalmára vonatkozó hitelesség.

A sikeres és hatékony szolgáltatásokban e két tényező kerül fedésbe. A saját tartalmi hitelesség és a felhasználói aktivitások, vagyis a visszafejthetőség a kontextust generáló felhasználói igényekre.

Ez a felbontás, mint a hitelesítő tényezők összessége lesz az adott, épített szolgáltatást értékessé emelő komplexitás, legyen az csak egy személyes blog, vagy a kortárs irodalmat feltáró adatbázisrendszer.

A.     Legyen egyedi tudás(ok)ra, élményre épülő, azonosulhasson tartalmával -  otthonosság igénye:  intimszféra, térélmény (saját tér otthonossága), időélmény (saját idő, aktivitás-archívum, mint identitás) forrásválogatás (RSS feedek választása).
kínált aktivitás lehetősége: elkülönítés, kisajátítás a megismerésben és felismerésben

B.     Megosztott értéket képviseljen – legyen hasznos, használható valamire / a birtoklás öröme, a sajátnak érzett tudás igénye (kapcsolati háló, tudás gyűjtemény, jelenlét-készség, annak birtoklása), gyűjtés és választás.
kínált aktivitás lehetősége:  a felhasználó döntéseivel és felhalmozott javaival profilt szolgáltat magáról: nem tudatos hozzáadás

C.     Statisztikailag hiteles (általunk is) felügyelt legyen –  része lenni / összeadás, segítés, teremtés, előremozdítás:
kínált aktivitás lehetősége:  hozzáadás, közreműködés

D.     Jól felépített szolgáltatás legyen, mely elismerhető és választható más szolgáltatások közül – kreativitás, kitűnés, siker, karrier-üzlet-képesség, ügyesség bizonyításának igénye.
kínált aktivitás lehetősége:  a felhasználó maga is (társ)szervezővé válik, felhasználja eredményeinket (programozás,  ráépítés-mashup, vállalkozás, struktúrateremtés / A+B+C aktivitások felhasználására)

Egy szolgáltatás ezzel válhat a háló egy lehetséges metszeteként működőképes, vonzó, aktív lekérdezésévé az összekapcsolt forrásoknak, profiloknak és közreműködésnek.

A kapcsolt forrás szerint lehet személyes-hálómetszet, blogként egy megélt élmény, vagy élménysorozatban kibontakozó identitás komplex, nyilvánossággal megosztott lenyomata vagy akár “az irodalom” a maga teljességében, “egy könyvtár”, “egy szórakozóhely”,  vagy fizikai térben is összejáró közösség otthona, mely mind-mind ugyanolyan komplex önmagában, mint egyetlen személyiség, s ez a megjelenített, feltárt komplexitás adja hitelét.

Vagyis oda jutunk, ahonnan a Web eredetileg indult, csak magasabb szervezettségi szinten – egy összehasonlíthatatlanul mélyebben feltáró adatbázis lekérdezéseiben. A statikus személyes, közösségi és intézményi honlapok helyett a feldolgozott tartalmat – a hálózati aktivitásokat befogadva –, s azoknak megfelelő komplexitással kell szolgáltatni.

Lehetővé kell tenni az adatok, eredmények, publikációk továbbáramlását, különben az alkotóktól függetlenül következik be: szemléznek blogok a híreinkből, “taggelik” átlagolva, egyszerűsítve mindazt, amiről tudjuk, hogy bonyolultságában izgalmas. Ha a tartalomszolgáltató el akarja juttatni a tömegekhez –  a lehetséges maximális számú befogadóhoz – mindazt a komplexitást, mélységet, értékes összefüggésrendszert, melyet átlátni és feldolgozni Ő képes, akkor Neki kell úgy publikálnia,  hogy komplexitásához adekvát szolgáltatások épülhessenek rá, hogy minden ízében részévé válhasson a  hálózati adatáramlásnak, hogy  ne legyen érdemes egyszerűsíteni, vagy, hogy egyszerűsítve is magában hordozza bonyolultsága ígéretét.

A webtartalom legértékesebb és értékállóbb, tulajdonolható kincse a hitelesítés birtoklása marad: a rálátás, a saját tudásból, élményből fakadó tapasztalat, a szakszerű adatfeldolgozás, a profi adatbázis-összekapcsolási metódus ismerete és a legadekvátabb lekérdezési lehetőségek definiálni tudása.

Fodor János

2007. április 27. – in4 konferencia – ELTE BTK

in4 konferencia Hozzászólások kikapcsolva

Posted on április 26, 2007 by fodorjanos

A konferenciákkal kapcsolatban vannak kételyeim, de hátha ez most érdekes lesz. Próbálom összefogni gondolataimat – pár napja még úgy volt, csak május közepére kell, a konferenciakötetbe, mert az élő programba nem fér szereplésem. Szólni lehetne mindenről – összefogni füle-farka előadásba, húsz perces kerek egészbe: meglátjuk. De ami talán ide kívánkozik – hiszen az EMIR projekt “önmegmérettetéséről” is szó van itt; mi számít? mitől vonzó egy webes szolgáltatás ma, amikor a “feature”-ök másolhatóak és jobbakkal felülírhatóak (lásd a mymap by google okozta rémület a map-re épült szolgáltatások körében) maguk a szolgáltatott, tálalt adatok pedig azonnal idegenek kezébe jutnak, akik elszipkázzák forrásuktól a látogatót mások, profibb szolgáltatásokkal. Közvetve: szerzői, szellemi tulajdonjog, akár p2p, közvetve: mennyire érdemes komplex szolgáltatást építeni, ha az a jó szolgáltatás, melynek eredményei szabadon felhasználhatóak. Zártság és nyitottság, az átjárható, szemantikusan feltárt web vágyképe és a “helyek”, “terek”, kötődések viszonya. Ilyesmi foglalkoztat – és még prezentáció se ártana. Hosszú este lesz ez. Addig is itt a program, hátha valaki erre jár, aki máshol még nem találkozott vele (s pont ráér pénteken, munkaidőben:-)

in4 konferencia: innováció – információszabdság – integráció – intelligens web
ELTE BTK
1088 Budapest, Múzeum krt 6–8.
Könyvtártudományi Tanszék
Kovács Máté terem (fsz. 34.)

április 27. péntek
9:00 – 9:30 regisztráció
9:30 – 9:50 Ismeret, tudás, közösség a kiberkultúrában
Ropolyi László egyetemi adjunktus, ELTE TTK Tudománytörténeti és Tudományfilozófiai Tanszék
10:00 – 10:20 A szemantikus web ígérete és valósága
Dr. Szakadát István egyetemi docens, BME GTK Szociológia és Kommunikációs Tanszék MOKK
10:20 – 10:40 vita
10:40 – 11:00 szünet
11:00 – 11:20 Tulajdonnévterek: könyvtári és filológiai ütközések
Dr. Dudás Anikó egyetemi adjunktus, PPKE BTK Nyelvészeti Intézet
11:20 – 11:40 Földrajzi név-tár 2.0
Guszlev Antal főiskolai adjunktus, Nyugat-Magyarországi Egyetem Geoinformatikai kar Térinformatikai Tanszék
Lukács Lilla tudományos segédmunkatárs, MTA Történettudományi Intézet Történeti Atlasz
11:40 – 12:00 vita
12:00 – 13:15 ebédszünet
13:15 – 13:20 Statikus dinamika
Dr. Tóth Tünde ügyvezető, Bibliopolisz
13:20 – 13:40 Szolgáltatások és igények: a szükséges komplexitás
Dr. Fodor János egyetemi tanársegéd, ELTE BTK Könyvtártudományi Tanszék
13:40 – 14:00 Az adatbázis-összekapcsolás nehézségei
Dr. Salgáné Medveczki Mariann egyetemi tanársegéd, DE IK Komputergrafika és Könyvtárinformatikai Tanszék
14:00 – 14:20 Hyperdata, linkek helyett adatkapcsolat
Vaskó Péter óraadó, főszerkesztő, ELTE BTK BIÖP Elektronikus Magyar Irodalom
14:20 -14:40 vita
14:40 – 15:00 szünet
15:00 – 15:20 NDA-projekt: a jelenlegi helyzet
Galambosi András szakmai vezető, NDA
Kitzinger Dávid ügyvezető igazgató, NDA
15:20 – 15:40 “Lib2 – in4″ Szemléletváltás az Országos Széchényi Könyvtárban
Káldos János digitalizálási projekt-koordinátor, OSzK MEK Digitális Gyűjtemény
Bánkeszi Katalin címzetes igazgató, OSzK
15:40 – 16:00 vita
16:00 – 16:15 szünet
16:15 – 16:35 Számítógépes nyelvkutatás és szemantikus web
Dr. Prószéky Gábor ügyvezető igazgató, Morphologic
16:35 – 16:55 Enyém, tiéd, miénk!
Gyenge Anikó Creative Commons
16:55 – 17:15 vita
zárszó

WEB 2.0 – ahogy nyáron látszott (egy októberi előadásra készülve) Hozzászólások kikapcsolva

Posted on december 15, 2006 by fodorjanos

A kultúra változó hálózati vetülete és az írhatóvá osztott webfelület

előadás

MTA Jövőkutatási Bizottság

Győr, 2006. október

 

A kulturális webtartalom történetének első szakaszára jellemző könyvtár, szövegraktár képzet a kilencvenes évektől indult változásnak. Az adatbázis alapú, dinamikus felületek megjelenésével megnőtt a szerkesztők szerepe a rugalmas, interaktív portálakon és kereshető webmagazinok lapjain. Arányaiban jelentőssé vált a másodlagos kulturális információk webes jelenléte. A korai magányos, birtokló, s felhalmozott tudását megosztó magatartás mellett teret nyert az elsősorban saját virtuális közegét építő, identitását hálózati kontextusban kereső, tájékozódó felhasználói attitűd. A hozzáférhető primér információk ismerete mellett ezzel felértékelődött a hozzáférési információk, kapcsolatok jelentősége. A második szakasz máig domináló, alkotó-szerkesztő-befogadó modellje átmeneti: a kanonizálódással szemben ható hálózati közeg fejlődése a mellérendelő, befogadó-befogadó=alkotó-alkotó modell várható kiteljesedését mutatja.
Jelen évtized közepére a technológiai megoldások fejlődésével globálisan kiterjeszthetővé vált a szerkesztőségek, adatbázis-szolgáltatók belső struktúrákra ráépülő, szemantikus rendszereinek használata. A zárt adatbázisok összekapcsolására irányuló kezdeményezéseket kiegészítheti a globális tudástár szemantikai feltérképezése. Amire globális hatókörrel mostanáig csak a fejlett keresőrendszerek voltak képesek – a szövegek nyelvstatisztikai feldolgozására vagy a kölcsönös hivatkozások számbavételére -, az a harmadik szakaszban megosztott feladatként kikerül a felhasználói aktivitások körébe.

Napjaink Web 2.0-ás “hype”-ja szinte megkérdőjelezhetetlennek állítja, hogy az információkra rászabaduló közösségi aktivitás minden területen élettel telíti azt, létrehozva, gólemként életre keltve belőle a szemantiakilag feltárt, globális virtuális tudást. Elfogadva a Web fejlődésének harmadik szakaszaként, vizsgáljuk meg, összhangban van-e a kialakuló struktúra a kulturális információk természetes működésével, illetve hogyan változik hatására az első két szakaszban kialakult hálózati kultúra.
Egy kulturális élmény jelentése, információértéke nem adható vissza, nem írható le a katalóguscédulán, vagy TAG-ekkel. Azt át kell élni, vagy komplexen leírni. A komplex leírást hitelesítheti a megalkotó személyisége (lelkes tanár, avatott kritikus, kipróbált ízlésű barát), vagy a bizonyítottként elfogadott, kanonizált tudományos apparátus használata.
A taxonómia helyett folkszonómiára, össznépi taggelésre, azaz statisztikai módszerekre épülő globális szemantikus feltárás ezzel szemben különválasztja a tartalomtól a hitelesítő közeget, hasonlóan és ugyanolyan kockázattal, mint a tudományos tájékoztatásban régtől ismert hivatkozási indexelés.
A képződő hálózati információszerkezet ennek megfelelően sokkal inkább a tudományos, üzleti információszerkezet mintázatát mutatja. Tájékozódás szempontjából legfontosabb, dinamikus rétegében a felhasználók és az információhordozó objektumok egyaránt profilokon keresztül vesznek részt a kommunikációban.
A Web 2.0-es felhasználói kreativitás nem elsősorban tartalmat hoz létre, hanem tájékoztató rendszert, melyhez fokozatosan idomul maga a tartalom. Elég szavazásként, önként vállalt közvélemény-kutatásként, vagy apró választások soraként elképzelni azt a megosztott munkát, melynek eredményeként a felhasználói profilok és információ-leírások mátrixában szemantikailag súlyozott tájékoztató szolgáltatás épül. Ami eddig csak zárt rendszerekben valósulhatott meg (pl. Amazon.com) hordozható eszközökön keresztül (pl. médialejátszók, e-paper) rövidesen hétköznapjaink részévé válik: kit érdekel az olvasott közlemény, s mely más híreket tart fontosnak, s hányan értenek vele egyet? S közülük hányat ismerünk? A rendszer hatékonyabb lesz, az információk előrendezetté és megbízhatóvá válnak, kapcsolódásaik elvezethetnek a háttéranyag felé, az érdeklődők közösségéhez. A folkszonómiában megérzett, felismert hasznos tevékenység pedig ugyanúgy sikeressé teszi a közösségi hírpotálokat (pl. Digg.com), mint korábban a különböző wiki-rendszereket, vagy előtte a MEK-hez hasonló vállalkozásokat.
A hatékonyság várható következménye, hogy a hagyományos, “szörfölő” böngésző tájékozódás a háttérbe szorul. Ezzel párhuzamosan a közösségi tartalomfejlesztés a honlapépítést, a szabad formátumú publikálást is kiszorítja központi szerepköréből. A kialakuló tájékozódási rendszer dinamikus, taggelt rétege az előrendezett publikálási formáknak kedvez, s a blogok, közösségi katalógusok válhatnak a globálisan kompatibilis információs alapegységek hordozóivá. A hálózat kulturális vetülete szempontjából ez azt jelentheti, hogy a tájékozódás elsődleges szintjéről kiszorulnak a redundáns, nehezen taggelhető műfajok (pl. esszék, primér műalkotások, összetett tanulmányok, multimédia bemutatók), s helyükre olyan kivonatok, másodlagos információk kerülnek, melyek besorolása – gyakorlatilag adatbázisba rendezése – homogén struktúrát biztosít. A primér tartalom összetételében így megnő az “atomi”, nyersanyagszerű információk aránya, közöttük az összefüggést, a kompozíciót a profil-kapcsolatok, a felhasználók által teremtett relációk biztosítják.
A gyors élménybeszámolók, faktografikus vélemények, intenzív dokumentumok (pl. klip) és jól pozícionált alkotások azonnali befogadásra számíthatnak a homogén, közösségi kontextusban (szakmai, érzelmi, nemzedéki terekben), de általánosságban jelentősen csökken az esély a “véletlen” esztétikai élményre, a hosszabb művek befogadására. A virtuális közösségi kontextus veszi át a hagyományos műfajok szertartás jellegét, biztosítja a külső irányítás szerepét, azt, amit egy színházi előadás megtekintésekor hagyományosan elfogadtunk, vagy egy könyvet kezünkbe véve játékszabályként természetesnek vettünk: ha belekezdünk, végig kell olvasnunk, történik velünk valami, amit nem mi határozunk el, ami nem feltétlenül “hatékony”.

Összefoglalva a változásokat, a folkszonómiára épülő, hatékony tájékozódási rendszer kialakulásával a webtartalom olyan izolált, egynemű információkkal telítődik, melyek között a relációkat mi teremtjük meg, nyelvészeti allegóriával élve olyan “izoláló nyelvi szótár” alakul ki, melynek elemeiből a felhasználók alkalmi flektálása, agglutinálása vagy inkorporálása alkot összetett jelentéseket, dinamikus gondolatíveket, „esszé-lehetőségeket”. A jelentésívek átlagolódnak, statisztikai érvényesség és professzionális ítélet közösen súlyozza őket eligazító szabályokká, beidegződésekké vagy nehezen felülírható áramlatokká.
A webtartalom mélyebb, s tájékozódás szempontjából redundánsabb szegmenseinek megközelítése a felhasználói attitűdök függvénye marad. A részletes esemény-interpretációk, elmélyült tanulmányok és műalkotások a háttérben változatlanul bővítik a virtuális tudástárat, azonban kérdéses, hogyan alakul megközelítésük motiváltsága.

Easy listening, vígjáték, sötét hangulat – meddig növelhető a cédulák, TAG-ek felbontása? Automatikus és emberi döntések (alkotói, “taggeri” választások) alapján és további technológiai fejlesztések (pl. képfelismerési algoritmusok) révén létrejöhet egyén és köztudás magasabb szintű összekapcsolása, de e hatékony tájékoztatási rendszer számos új problémát is felvet.
A felhasználó térélményének változása a hálózat képzetétől az adatbázis-kezelés felé mutat. A végtelen, amorf hálóstruktúrákon bolyongás ellentmondásos élményét részben felváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata. A kezelőfelületté integrált keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom honlapunkba sűríti a szerteágazó hálózati tartalomból leszűrt másodlagos információkat. A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozás meghatározza napi rutinunkat, itt dől el, miből indulunk ki, hol hagyjuk el azt, amit a sajátunknak tartunk – érdeklődésünk belső körét -, s mi felé mozdulunk el. A választékot a formálódó rendszerben átlagolódva determinálja a kulturális hagyomány, a tömeg, s valamiféle szakértői rendezettség, de kiszorulhat az, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű: új megközelítések, avantgárd.
A személyre szabott tájékozódási rendszer biztosít a sokkolóan intenzív élmények ellen, hiszen a szűrési beállítások a hálózati identitás meghatározóivá is válnak: a felhasználó azok tükrében méri magát, akik szimpatikusak, rokon az érdeklődésünk, ismerősek, véleményüket hitelesnek fogadja el, akik között biztonságban érzi magát. A felhasználóbarát informatika régi törekvése a “testreszabhatóság”, s a közeli jövőben a netpolgár ízlésre és közösségi terekre szabott adatbázis-vetületek, kultúravetületek, webnézetek gráfjaiba helyezi magát. A korábbi dokumentumokra, gyűjteményekre vetített “birtokló attitűd” e moduláris eszköz összeállítására központosul. A felhasználó hozzáad-elvesz embereket, véleményformálókat, feedeket saját virtualitás-kontextusához, ahogy ma is teszi az iwiw rendszerében, vagy hírolvasóját kezelve.
Bár a taggelés haszna felismerhető, jól érzékelhetően csökken az egyéni teljesítményre, elmélyedésre sarkalló “szereplési attitűd” jelentősége. Taggelni sokkal kisebb munka, mint honlapot, saját tudást tükröző katalógust építeni, s az adatbázisba olvadó eredmény sokkal kisebb dicsőséggel jár. Az átfogó projektek – mint a Wikipedia – elvesztik újdonságként ma még ható varázsukat, ha a megosztott munka a tájékozódási rendszer szerves részévé válik. Az egyéni produktum beépül a közös eszköztárba, az egyéni honlapok, blogok csak személytelen kivonatukkal hatnak.
A felhasználók időélményét mindinkább a jelenidejűség jellemzi. A fejlődés érzetét az átcsoportosítás, a rendező eszközök fejlesztése kelti: a kumulálódó bőség nem újdonság, az előző nemzedék tudása nem érték, csak eredményei, melyek bármikor elérhetőek. Beépül, jelen idejű a múltban keltezett tényanyag. A „régi” így a „rendezetlenebb” szinonimája, a jelen csökevényes részhalmaza. A betagozódott tudás eredeti kontextusa elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami megmarad belőle. Az elődök világlátásának érzékelése túl komplex ismeret-együttest igényel, s ha nincs különös motiváció, az időérzékelés szétszakad régmúltra és állandó jelenre.
A kialakuló közegcentrikus világképben a pontszerű, eseti élményszerűség a jellemző, értelmetlennek tűnhetnek a tartósan egy irányú, huzamos elmélyülést igénylő ismeretszerzések.
Korunk globális kultúrája értelemszerűen hozzásimul az igényekhez, hátha alakíthat azokon, tudva, hogy alapvető átrendezésük nem lehetséges. A mindenhol fölbukkanó, alkalmas szituációkat kereső kulturális jelenlét felé haladunk, médiában, fesztiválokon, köztereken, sétálóutcákon igyekeznek művészek és eseményszervezők kizökkenteni hétköznapjainkból. Ez az alkalmazkodva meglepő magatartás, mely sokkoló kiállításokon, a street-art, vagy a kortárs építészet törekvéseiben különösen látványos, az önhordó művészet kényszerét mutatja. Elszakadást a nehézkes keretektől, a tanulmányozást, előképzettséget igénylő kontextustól, a XX. századi művészet hivatkozásrendszerétől.
Ha régebben lakomákhoz, piactéri vígasságokhoz és vallási szertartásokhoz – most bulikhoz, közösségi terekhez, társas élményekhez kötődve próbál kontextusára találni a kultúra, s a mindennapok természetes részeként reaktiválódva szükségszerűen fakultatívvá teszi hagyományainak, alapjainak megismerését. Nem járjuk meg a völgyeket és kaptatókat: hegycsúcsokat mutatnak, remélve, hátha lesz kedvünk a hegyhez. Ha érdeklődésünk bizonytalan, ismeretlen zenekartól válogatáslemezeket, “best-of-okat” keresünk, s a választék minden ízlést kielégít.
Az avantgárd hangsúlytalansága a kultúra hálózati vetületében részben éppen az igényekhez alkalmazkodó, válogatott kiszolgálással magyarázható: a nagyobb felszíni lefedettséggel. Kevesebb az űr, a feszültség, mely fantáziával kitölthető volna, kevesebb tér kínálkozik távolba mutató hídfőállások kiépítéséhez. A relatív sikerhez, feltűnéshez elég kisebb újdonság, sajátos íz is. A kívülállónak észrevétlen újdonságértékek rétegkultúrákat és belterjes értékrendeket teremtenek. Egy-egy belterjes kultúrszelet pedig – a globális közönségkapcsolatnak köszönhetően – annyira kidolgozott, rétegzett, hogy elég újdonságot jelent egy életre is. A járt utat járatlanért elv érvényesülésével a rétegkultúrák közötti mobilitás csak véletlenszerűen, külső, személyes hatásra következhet be.

Napjaink olvasásszociológiai közhelye, hogy minél többen mennek egyetemre, annál kevesebben olvasnak. S miközben jelentős erőfeszítéseket teszünk az informatikai írás-, olvasástudás fejlesztésére, tisztában kell lennünk azzal, hogy csak egy szolgáltatás használati készségét fejlesztjük. Az egyetemet végzettek növekvő száma annyit jelent, hogy egyre többen vannak tisztában azzal, hogy elolvashatnának majdnem mindent. De miért tennék meg? Mi adja a motivációt ahhoz, hogy valaki mással is foglalkozzon, mint ami a géphez ülve érdekelte? A kulturális hagyomány a jelen idejű kultúrától idegen interpretációban jelenik meg, önkényesen leszűkített modelljeként a beláthatatlanul sokfelé és sok korszakba ágazó tudásnak.
A “kicsit tudás” lehetősége pedig kevéssé motivál. Annak tudata, hogy az elérhető információk minden területet lefednek, azt az illúziót kelti, hogy elég, ha az, akinek ismernie kell, akinek élvezet, műveli egyes területeit. S mert a tudásgráfok leszüretelése, kivonatolása mind tökéletesebb, elég eligazodni az általuk termelt másodlagos információk legfelső szintjén illetve eszközei között.
A korokon átívelő másodlagos összefüggésrendszer, a kanonizált értékrendbe illesztő kronologikus művészettörténeti kontextus egyre kevésbé pótolja azt a motiváló élményt, melyet egy-egy önként választott tudásgráf befogadásakor naponta átélhet korunk hálózati felhasználója. Ha a mai kulturális eseményekben hangsúlyos a reagálás, a kizökkentés a jelen kontextusából, ezt a motívumot kell keresni a múltban is, felmutatva, Ady vagy Batsányi miért éppen úgy reagált kora kontextusára, ahogy. Mire volt lehetősége, miért volt különleges, ahogy ő kifejezte magát. A múlt feltárása, melyben Bartók vagy Balassi maradandót alkotott: e párhuzamos gráf feleltethető meg a mai és jövőbeli érdeklődésnek, s vezethet vissza az alapkérdéshez: hogyan van megírva egy távoli korra vagy közegre reagált mű, s miért tekinthető értékesnek, érvényesnek máig.
Érdeklődési körök szerinti hálózati közösségekben éppen ilyen, párhuzamos világokat építenek (fanclub, fantasy, szerepjáték), melyek belső kapcsolatait örömmel fedezik fel, s amely belátható léptékű, reálisan birtokolható, az iskolai tananyaggal ellentétben tehát élvezetet jelent. A befogadható, lezárható, otthonos lépték biztonságot ad, elhatárol a kaotikus, megismerhetetlenül bonyolult külvilágtól.
A hálózati kultúra korai szakaszának nagy “olvasztótégely fórumai” helyén a szegmentálódó virtuális közösség finom felbontású, profilra szabottan zárt terekben lel otthonokra. A profil, mint virtuális csoportképző kétségtelen veszélye, hogy bármely elemét alapul véve célközösséget kínál – s a felhasználó kisebb eséllyel találkozik komplex személyiségekkel. Mégis, a közösen belakott, megteremtett közösségi terek, tudásgráfok motiváltságának okait vizsgálva megkockáztatható, hogy ezek az közösségi aktivitások a tájékozódó ativitás ellensúlyaként vonzóak. E két aktivitás egységet alkot, így téves az a megközelítés, mely a közösségi aktivitásokat külön, a „valós társadalmi lét” pótlékaként elemzi.
Míg a folkszonómiára épülő tájékoztatási rendszer a hálózati tudás közös, másodlagos jegyeinek össznépi kiemelése, a közösségi terek olyan aktivitási lehetőségek, melyek profilorientáltságuk révén felhasználóik közös vonásait emelik ki, hangsúlyozzák irreálisan, mint kapcsolatrendszert szervező profilegyezéseket. De, mert az egyezések, a rokon vonások mögé a felhasználó itt valós személyiséget képzel, az avatarok és adatlapok mögött megképződik az a valósnak vélt hitelesség, komplex, esetleges, emberi mélység, mely felé – kulturális rss-feedek és szemelvények mögé nézve – a tájékozódó felhasználó ritkán mozdul tovább. A közösségi hálózatok sikerének egyik titka tehát éppen a szubjektív hitelesség, az emberi drámák iránti vágy, a felhasználó képzeletének és vágyainak aktiválása a valós, de másodlagos kapcsolatok túlértékelt rendszerében.
A 80-as évek legendás ősinternetezőit később adatbázis-építő, portálalapító web-vezérek váltották fel, majd híressé vált bloggerek. A közeli jövőben a közösségi terek karakterei kelthetnek feltűnést, s ahogy a korábbi szereplehetőségekben, itt is jelentkeznek alkotott, hamis szerepjátszók, “myspace-hősök”, kialakul a közösségi terek sajátos színpada, művészi gonddal megtervezett multimédia-történetekkel.
A jövő elsődleges hálózati kulturális információinak, hatékony oktatási segédleteinek és virtuális kulturális eseményeinek ebben a közegben, motivált közösségi terekben kell gyökerezniük. Az új keretek között, új szertartási rendben formálódó kulturális tartalom ugyanúgy tematizálhatatlan, nehezen taggelhető, mint egy ókori dráma, de puszta közreadás helyett élő, szerves rendszerként kapcsolódik befogadói életéhez, személyes konfliktusaihoz és hálózati aktivitásaihoz. Úgy, mint a dráma a maga korában.
A jövő kulturális tájékoztatásának új feladatokkal kell szembenéznie. A tájékoztató rendszerek, másodlagos információkat szolgáltató adatbázisok önmagukban sosem lehetnek olyan hatékonyak és népszerűek, mint beépülve a kialakuló szemantikus Web infrastruktúrájába. A folkszonómiára és predefiniált publikációs metódusokra építő szemantikus Web önmagában viszont nem hoz megoldást a tudás elérésének globális motiválatlanságára. Az egyre hatékonyabb rendszer csökkenti a véletlen megismerés esélyét, a kommunikált másodlagos, kivonatos információk bősége és statisztikai hitele leszoktathat az elsődleges információk eléréséről.

A közismert “Long Tail” grafikont térben körbeforgatva egy kínai nádkalapot kapnánk. Nem az a kérdésünk, választhatja-e mindenki igényei szerint csúcsát vagy napellenzőjét, hanem az, hogy felülete bármely pontjáról vezetnek-e majd – körbe, a hasonló mélységek fölött -, végigkövethető nádfonatok.

Fodor János
2006. augusztus



↑ Top